Brüsszel botrányosan elbukott! Eljött Közép-Európa ideje!

A brüsszeli vezetés válságba jutott – egyre inkább okozza, nem pedig megoldja a problémákat!

Hirdetés

Június utolsó hete egyben a soron következő lengyel elnökség utolsó hete is lesz a visegrádi csoportban. Ugyanakkor attól is csak egy hét választ el minket, hogy az USA elnöke találkozzék a Balti-, az Adriai-és a Fekete-tenger háromszögében elhelyezkedő uniós államok vezetőivel.

Hirdetés

Tehát alighanem legfőbb ideje annak, hogy megpróbáljuk fölvázolni régiónk körvonalait Európa geopolitikai térképén „itt és most”.
Kezdjük azzal, hogy bár 1989 táján egyes politikai csoportok nagy vehemenciával propagálták a kommunizmus olyan felfogását, mely szerint az „befagyasztotta” a nemzetiségi konfliktusokat, amelyek a rezsim bukása után óhatatlanul is kiújulnak, sőt, talán kétszer akkora erővel robbannak ki, Közép-Európában azonban nem történt semmi ilyesmi.

Azért sem éleződhettek ki újra a két világháború közti időszakra jellemző feszültségek, mert levonták a tanulságokat a München, Jalta, magyar ’56 és csehszlovák ’68 című leckékből. A politikai realitások terén ez abban mutatkozott meg, hogy határozottan törekedtek a NATO- és az uniós tagság elérésére, emellett regionális együttműködést alakítottak ki visegrádi csoport néven. Nem okozott komoly zavart az együttműködésben sem Csehszlovákia szétesése, sem a csatlakozási tárgyalások időszaka, melyek légköre valamiféle versenyre emlékeztetett – a győztest illeti a „legjobb tanítvány” titulusa –, sem az egymást követő pozsonyi, budapesti, prágai vagy varsói kormányváltások (és ezek politikai színezete).

Ma a visegrádi csoport sokak szemében Közép-Európa kemény magja, ezt egyébként megerősítik a vezetők egymást követő csúcstalálkozói, melyeknek több mint a felét bővített formában tartják, más államok részvételével. Bár a V4-ek gazdasági növekedése még mindig elmarad a társadalmi elvárásoktól, hosszú távon magasabbnak bizonyult az euróövezet mutatóinál.

 

Németország, az unió legerősebb gazdasága számára időközben a V4 mint egység lett a legfontosabb kereskedelmi partner a világon, megelőzve olyan országokat, mint Franciaország vagy az Egyesült Államok. Egymásnak pedig, vagyis minden visegrádi államnak a másik három legalább a hazai export harmadik legfontosabb piaca, az értéke pedig csak a német piachoz hasonlítható, vagy még azt is felülmúlja, lásd a szlovák exportot.

Már szabállyá vált köztársasági elnöki vagy kormány-, de egy éve parlamenti szinten is, hogy a legfontosabb nemzetközi események előtt a visegrádi fórumon konzultálnak, amelyen, még ha nem is tudnak mindig egységes állásfoglalást kialakítani, biztos sikerül közelíteni a nézeteket. Másrészt viszont a visegrádi csoport egyre kevésbé ismert a tagállamok lakosai körében. Mint a pozsonyi Külpolitikai Intézet (IVO) tavaly közreadott kutatási eredményei mutatják, kevesen tudnak a visegrádi csoport létezéséről, ráadásul mind Lengyelországban, mind Magyarországon az utóbbi 15 év alatt csökkent a számuk: a „valamit hallottam róluk” válasz 27 százalékról 17 százalékra, illetve 35 százalékról 26 százalékra esett; a cseheknél (37 százalék) és a szlovákoknál (54 százalék) jobb az eredmény, de évek óta stagnál.

 

Ugyanakkor az egyes államokban egyre nagyobb népszerűségnek örvendünk, előkelő helyen állunk a világ legkedveltebb nemzetei­nek rangsorában: Lengyelországban idén a közvélemény-kutató központ szerint elsők a csehek, másodikok a szlovákok, míg a magyarok holtversenyben a negyedik helyen állnak az amerikaiakkal. A lengyel Csehországban a második legkedveltebb nép, Szlovákiá­ban a harmadik, Magyarországon pedig – a különböző kutatásoktól függően – az első és a harmadik helyezést éri el.

Mindazonáltal a visegrádi országok sajtójában felbukkant egy új jelenség: kétségbe vonják a regionális együttműködés, ezen belül a Lengyelországgal való együttműködés értelmét is. Ztraceni mezi tremi mori, azaz Három tenger közt elveszve – láthattuk egy hónapja például a Hospodárské noviny című tekintélyes cseh lapban megjelent írás címé­ben. Olyan érvrendszerrel bírálják ebben a lengyel külpolitikát, amely nem is annyira az unió, hanem egyenesen a háború előtti időszakra emlékeztet.

 

Olyan benyomása is támadhat az embernek, hogy a legutóbbi időkben megfogalmazódtak bizonyos félelmek számos konferencián és különböző vitákban, mintha gyakran attól tartanának, hogy a perifériára szorul a közép-európai térség (bármilyen ellentmondásosnak is hat e szavak egymás mellé helyezése), vagyis e kontinens azon régiója, amelyért könyörtelen harcot vívtak mindkét világháborúban, majd a hidegháború idején is, ezt követően pedig a sikeres rendszerváltozás iskolapéldájává vált az egész világ számára.

 

Természetesen el kell ismerni, hogy bármi is legyen az ilyen jellegű aggodalmak forrása, olyan értelemben mégiscsak van létjogosultságuk, hogy az úgynevezett kétsebességes Európa koncepciója vagy, mondjuk ki nyíltan, az EU széttagolódása olyan folyamatnak bizonyulhat a gyakorlatban, amelyet könnyű beindítani, de nehéz leállítani.

Hirdetés

Az Európai Unió, korábban pedig az Európai Gazdasági Közösség alighanem kezdettől fogva különféle válságokba sodródott, igencsak megmozgatva ezzel annak idején a kommunista rezsimeket vezető elit fantáziáját, amely megjövendölte az elkerülhetetlenül közeledő szétesést. Ha van most valamiféle nóvum ebben a kérdésben, az az egyidejű válságok kumulációja: a pénzügyi-eladósodási és a migrációs válság mellett említhetjük a brexitet is, emellett bizonyos európai intézmények működési modellje is válságba jutott, ilyen az Európai Bizottság, amely egyre inkább okozza, nem pedig megoldja a problémákat.

 

Csak egy példa, hogy ne beszéljek a levegőbe: a bizottság eljárást indított Csehország, Lengyelország és Magyarország ellen, mert nem hajlandók részt venni az úgynevezett állandó áttelepítési mechanizmusban; ha ez eredményesnek bizonyul, nem okoz-e számos újabb problémát? Válasszunk ki egyet találomra ezek közül: milyen módszerekkel lehet megakadályozni azt, hogy visszatérjenek a menekültek és a bevándorlók a gazdagabb országokba, ahol jobb a szociális ellátás? Egyébként is, hogyan közelít ez minket a probléma megoldásához, amikor tömegesen menekülnek keletről és délről, háború vagy egyszerűen a szegénység elől? És mit csinálunk huszonöt év múlva, amikor a prognózisok szerint csak Nigériának 500 millió lakosa lesz, vagyis nagyjából annyi, mint most az EU-nak?

 

Az ilyen politikának nincs sok köze a szabályszerűen működő unióhoz, az olyan mechanizmushoz, amely a konfliktusok kiiktatását szolgálja, ugyanakkor észszerűen támogatja az együttműködést, az egyes államokban vagy nemzetekben rejlő potenciál jobb kihasználását, mindannyiunk hasznára. Ugyanez a helyzet a kétsebességes unió koncepciójával is, melynek értelmében az euróövezet tagjai­ra és azon kívüliekre osztják az EU-t, minek következtében újra kell gondolni az államok jogait és kötelességeit.

 

Tény, hogy gyakran ugyanazok a személyek felelnek érte, akik a legutóbbi időkig – Görögországra és néhány más tagállamra mutogatva – inkább az euróövezet szűkítését követelték. Ez pedig némi óvatosságra int a tekintetben, hogy miként vélekedjünk e koncepció további sorsáról. Mindenképpen az unió olyan modelljével van dolgunk, amely megoszt, nem pedig egyesít. Ahelyett, hogy újabb államokat vonzana magához, amint az illenék egy olyan szervezethez, amely az egész kontinensre utal a nevével, bezárja előttük az ajtót.

 

A közép- és kelet-európai parlamenti elnökök májusban tartott varsói csúcstalálkozóján mindenki elragozta minden esetben a biztonság kérdéseit. Egyetértettek abban, hogy nehéz elképzelni biztonságos Európai Uniót anélkül, hogy a biztonságot az egész kontinensen fenntartjuk. Másrészt pedig nehéz elképzelni biztonságos Európát erős EU nélkül.

A biztonság problémája, amelyhez szorosan kapcsolódnak a migráció kérdései, valamint az emberek, a tőke, az áruk és a szolgáltatások unión belüli szabad mozgása melletti következetes kiállás, kulcsfontosságú a visegrádi csoport és minden egyes tagállam jövője szempontjából.

 

Akárcsak az olyan projektek sikere, mint a gázforrások diverzifikálása a régióban, az Odera–Duna–Elba-csatorna vagy a szélességi körök irányát követő szovjet közlekedési hálózatot kiegészítő észak–déli közlekedési folyosó, a Via Carpatia, amely Lengyelország, Szlovákia és Magyarország keleti területein keresztül kötné össze a litván Klai­pedát a görög Szalonikivel.

 

Július 1-jén, amikor Lengyelország után formálisan Magyarország veszi át az elnökséget a visegrádi csoportban, az Európai Unió Tanácsában Észtország lesz a soros elnök, aztán jövőre átveszi tőle a stafétabotot Bulgária és Ausztria, utána Románia és Finnország, végül pedig, már 2020-ban, Horvátország következik.

Eljöhet talán Közép-Európa ideje? Már el is jött, bár ez – az idő már csak ilyen – gyakran alig észrevehető.

forrás: magyaridok.hu




Hirdetés

 
Jófogás
Facebook-csoport · 140 478 tag
Csatlakozás a csoporthoz
 

Related Post

Neked mi a véleményed? Szólj hozzá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.