“Engem Angela Merkel hívott Európába!” -egy terrorista vallomása

A nevem Jabalah Rahman, és engem Angela Merkel hívott Európába. Pontosabban lehetővé tette, hogy az Iszlám Állam szíriai kiképző táborából térhessek vissza titokban, és biztonságban. Ez az én történetem.

Hirdetés

 

Hirdetés

Majdnem huszonöt évvel ezelőtt születtem Marokkóban. De nem ott nőttem fel, hanem Belgiumban, pontosabban Brüsszelben. Nem éreztem magam egyedül, hiszen sok marokkói sráccal lógtunk együtt már a középiskolában is. A szüleim mindig azt mondták, jó lenne, ha vinném is valamire az életben, mert ugyan mi nem vagyunk belgák, attól még nekünk is jár az, ami nekik: a boldogság és a jólét.

Főleg apám erőltette ezt a nagy nyugatiasodást. Ahhoz képest, hogy Marokkóból épségben áthozta az egész családot még a kilencvenes évek elején, szerintem egy rettenetesen buta ember volt. Azt hitte, hogy akkor leszek majd boldog, ha európaivá válok. Meg is próbált egyetemre küldeni, de azt nem hagytam.

Így kerültem a katolikus szakiskolába, ahol elektromérnöki képesítést szereztem. Gyűlöltem azt a helyet, de megígértem apámnak, hogy elvégzem.

Szerencsére rajtam kívül is voltak ott marokkóiak. Igaz, algírok is voltak az osztályomban, de velük inkább csak a lakótelep mecsetében beszélgettem. Talán kényszerből. Vagy mert csak megörültem, hogy ők is beszélnek arabul. Ettől még velük sem ápoltunk jó kapcsolatot igazából. De ez nem is lényeges. Szóval utáltam a sulit.

Igazából Belgiumot is gyűlöltem. Na jó, nem utáltam, de valami miatt az egész nem tetszett. A környezet, az emberek, úgy mindentől viszolyogtam. Lekezelőek voltak velem, ugyanakkor meg álságosan szerettek is minket. Emlékszem, hogy a sápadt belga gyerekek kiskoromban apámat csak “munkaerőnek” csúfolták az osztályban. Talán emiatt is akartam mihamarabb kezdeni valamit az életemmel. De nem tudtam, hogy igazából mit szeretnék.

Nem akartam Marokkóba hazatérni. Nem is tudtam, milyen ott az élet. Miután apám meghalt, anyám vissza akart vinni engem és a testvéremet, de nem volt elég pénzünk. Vagyis lett volna, de nem akartam erre pazarolni azt a kicsit, amink volt.

Hirdetés

És nem akartam az egyik legjobb barátomat, Abbas-t sem egyedül hagyni ebben a nyomorult országban. Abbas egyébként nagyon szenvedett. Félt attól, hogy elveszíti a hitét, legalábbis mindig ezt mondta nekem. Félt, hogy ennyi kafir (hitetlen – a szerk.) között megváltozik és engedni fog a csábításnak. Szerintem kicsit túlzott. De azt hiszem, értettem mire céloz.

…bár jártunk mecsetekbe, nem nagyon vettem az egészet komolyan. 

Persze hittem Allahban – Béke és Áldás Legyen Vele –, de nem érdekelt a vallás igazából. Én szabadságra vágytam. Még azt is elviseltem volna, ha híres leszek. Csak nem tudtam mitől válhatnék azzá. Talán unatkoztam. A fene tudja.

 

Szóval ottmaradtunk a családdal Brüsszelben. Abbas 2011-ben Szíriába utazott, azt mondta, hogy már nem bírja itt tovább. Nekem azt mondta, az unokatestvéreihez megy, de tudtam, hogy nem. Mire odaért, már több hónapja zajlott a szír polgárháború. Szerintem jó helyre került. Sokszor hiányzik nekem, mivel nem sokáig bírta. Azt mondják orosz bombázók végeztek vele, mások azt, hogy Asszád emberi lőtték le. Én biztos voltam benne, hogy az amerikaiak lőtték szitává. Na, akkor változott meg bennem valami.   A CIKK ITT FOLYTATÓDIK….




Hirdetés

 
Jófogás
Facebook-csoport · 140 478 tag
Csatlakozás a csoporthoz
 

Related Post